Egy erdélyi Felsődobosról.

Most értem ide, a most már kikövezett falucska egyetlen utcájába. Felsődobos. Megyek előre, keresztül a falun. Rám törnek az emlékek.. Minden csendes már. Csak a falu fő utcáján világít egymástól jó távol a pislákoló villany fénye. A rét felől tücskök ciripelő hangja hallatszik. Édes, levágott széna illatát érzem. Nyiló rózsák, virágok, estike hozza felém a nyáresti éjben illatukat. Csak én ballagok most csendesen. Benézek egy egy udvarba, hátha látok ismerőst, barátot. Lassan lépkedek. Senki nem jön felém. Egy ember fia sincs talpon. Benn vannak a házakban. Ismerősek a régi, zsupfedeles házak, de vannak újabb építmények is... Az egyik udvarból egy érdeklődő szempár figyeli mozdulataimat. Egy kutya figyel, hogy mit csinálok. Jószándékkal jövök-e, vagy rosszal. Mikor egymás szemébe nézünk a kerítés mögül, látja, hogy jószándék vezérel. Vakkant egyet, s megnyugodva odéb áll. Az út másik oldalán szikrázó, villágító szempár mered felém. Egy macska. Most megy, vagy jön haza az udvarlásból csak találgatni tudom. Neki áll mosakodni. Az is lehet, hogy tépett bundáját próbálja rendbe rakni. Kaphatott egy-két pofont a kislány cicától! Otthagyom, hadd tisztálkodjon. Csend, nyugalom van a faluban. Megállok. Emlékezem. Eszembe jutnak a régi régi emlékek... A régi iskolám, a tanítóm, a gyermekkori barátok, a nagymamám aki felnevelt, s azóta már biztosan a mennyben van. Ő a jó lelkével csak oda juthatott... Kedves barátnőm, akivel szinte eggyek voltunk... Kedves Gizi néni, az anyukája... a régi paplak, ahol az akkor is már a nagyon öreg tisztelendő lakott, a kedves lélekharang a templomban... Az útszéli kis kápolna, ahol mindig volt friss virág... Mindig volt aki gondoskodott róla, hogy a Szűz Mária soha ne legyen virág nélkül. Gyermekként sokszor megálltam előtte, s néztem gyönyörű arcát, ahogy a kisdedet fogta a kezében... Azok a jó bújócskák a bokrok között, az első szerelem, az első csók... amit nem lehet elfelejteni. Amire emlékszünk, míg élünk... Kedvenc fáim, állataim. A kis tanya a falu végén. A nagy diófa a ház előtt... a nyíló ibolyák a kiserdőben, az öreg, hajlott hátú asszonyok, idős emberek, akikre olyan csodálattal néztem mindig... már ők sincsenek... elmentek... Én most gondolatban vissza tértem oda, ahonnét sok sok évvel elindultam. Most a városi fények el akarják homályosítani azokat a drága emlékeket. Itt fényesebb, zajosabb az élet az biztos, de én soha de soha nem fogom elfelejteni azt a másik, nem olyan díszes, forgalmas, imádott régi emlékű, poros kis falumat! A kis kacsaúsztatóban bukfencező kacsákhoz... a tornácon csivítelő fecskékhez... a kéményen kelepelő gólyákhoz, a hangosan kukurékoló kakashoz, a tyúkokhoz, kis csibékhez... Oda vágyik vissza szívem még mindig... Elérzékenyültem. Megtörölöm arcomon lefolyó könnyeimet, s szomorúnak érzem magam... hogy valamikor, nagyon régen én ott, abban a kicsi falucskában milyen boldog is voltam... Ezt el kellett, hogy meséljem nektek. Jó éjszakát kívánok minden falusi, falun élő embernek!! Legyetek ti is boldogok!!

Oldal: Egy erdélyi magyar írása Felsődobosról.
Voltunk, vagyunk, leszünk!!!!! - © 2008 - 2024 - felsodobos.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat